Napfényes, kék nyaralásunk volt Krk szigeten. A melegtől izzott a horvátok által oly’ kedvelt és sokat használt beton, meg az ember lányának hónalja. Vakációnk szép volt, jó volt, rövid volt, no meg a többi közhely, leginkább azt a hasznot hozta, hogy teljes egy egész hétig se a Cégre, se Berlinre nem gondoltunk, ami üdítően hatott mindkettőnkre.
A szabadság utáni első munkanapunk délelőttjén Nyulam akklimatizálódás címszóval német bankok holnapjain kattintgatott ide-oda, ám délutánra vörös lett a feje a pipától. Nem fért bele a fejibe, hogy míg a honi fostos bankunk is képes németül és angolul információt adni magáról és termékeiről, a német nagyok ezt miért nem képesek megtenni. A hangsúly itt az „és angolul”-on van. Mindazonáltal talált három jelöltet, aki Nyúl Ügyfél kegyeiért versenghet. Most még, ahogyan szokta, az agya csücskiben futtatja az információkat, és az utolsó pillanatban majd kiköpi a nyertest. Mint ahogy még a határidő után egy héttel sem nyilatkozott arról, hogy most nőül vesz-e vagy sem. A kérés feldolgozás alatt…
Ma megjött a hír a költöztetőkről is, miszerint ők fogják becsomagolni az összes cuccunkat, ami egy hatalmas HUHH!!! Így majd ők szedik darabjaira szegény Rárót, a porosodó szobabicajt és ők adnak majd pufajkát (avagy kipattogtatható fóliát) Marisra, féltett kenyérsütőmre. Mivel a költözésig praktikusan már az összes hétvégénk foglalt, tényleg nagy megkönnyebbülés, hogy a csomagolóanyag beszerzésre és magára a csomagolásra tervezett idő a miénk marad. Berlinben élő barátunk Péter ma rám kopogott azzal, hogy mi újság, nézegetünk-e már lakásokat, tud-e segíteni valamit nekünk? Kértem tőle egy Berlin várostérképet, amolyan strapabíró fajtát. Hm. Ha olyat hoz nekünk, amire én gondolok, akkor lakáskeresési kellékként szükségem lesz egy új táskára, amibe a térkép belefér. (Szempilla rebegtetés)
Az autóvezetéssel még mindig remekül szórakoztatom magam, már hatórányi rutinom van. A bójákat nem mindig sikerül kikerülnöm, de sikerként könyvelem el, hogy mindkét gyakorlópályán lakó kutya életben van még.
Ó! És az utóbbi napok legnagyobb sikere az, hogy a vakbelem még mindig a testem része, és hogy sikerült elkerülnöm a kórházat. Hála az ultrahangnak, ami kimutatta, hogy nem begyulladt vakbél miatt fetrengek, és Nyúlnak, aki türelemmel és odafigyeléssel vett körbe és a kedvemért megtanult sóba-vízbe főtt krumplit készíteni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.